Koporc, község a Holló-vár alatt

Ámok  címmel jelent meg Sajgó Tibor (Varga Tibor jegyző) új kötete, ami a Holló-vár (Drégely-vár) alatt megbúvó kis településről, Koporcról (Nagyorosziról) és a faluban az elmúlt években történtekről szól, sajátos szemszögből láttatva a történéseket. Sajgó Tibor (azaz Varga Tibor) kötetét kétféle szempontból kell, vagy lehet szemügyre vennünk:

Egyfelől, mint regény, mint egy történet igen ízesen, olvasmányosan van megírva, gyakorlatilag semmi baj sincs vele, mindenkinek ajánlható, hiszen modern korunk visszásságai kerülnek pellengérre benne. Írója igazi profi, akinek kisujjában vannak a próza eszközei, váltakozva hol szikár leíró, hol költői, s ezen stílusok-eszközök váltakoztatásával kifeszít egy ívet, kijelöl egy utat, amin kénytelenek leszünk végiggyalogolni. Egyszerűen nem tehetünk mást, ha már elkezdtük olvasni a regényt... olvastatja magát. Mondhatni hiánypótló mű ez a könyv, hiszen direkt módon egy kis faluközösség (Koporc-Nagyoroszi) lakóinak életén keresztül mutatja be a mai magyar hétköznapokat... erre csak nagyon kevés író mert vállalkozni a közelmúltban, „rendszerváltásunk” óta gyakorlatilag minden helyi, illetve vidéki téma tabunak számít, sőt, a hétköznapok egyszerű ábrázolása pedig egyenesen az irodalmi kánonból való kizárás rémével fenyegeti az esetleg irodalmi babérokra áhítozó írókat-költőket. Ez a stílus (főleg a tartalom miatt) az irodalmi kánon szerint „népies”-nek is felfogható, s alkotói, képviselői mára már a feledés homályába vesztek, újabbak pedig nem születtek. Ez a regény - témája ellenére sem - a szó klasszikus értelmében vett népies vonal képviselője, sőt, inkább az intellektuális regény irányába mutat. Szinte eltűnt irodalmunkból a társadalomkritika, a témák sokszor kitaláltságuk miatt élet-idegenek, nem a valóságot tükrözik, nem úgy, ahogy az ebben a regényben. Magyar valóság…. milyen is az, s milyen az  Koporcon? Valóban olyan, amit Sajgó (Varga) ábrázol? Mert ha igen, akkor jobb lenne kiszaladni a világból! Az értelmiségi ember folytonos szomorúságát, folytonos feszültségét, végtelen magányosságát, egzisztenciájának sérülékenységét nagyon is plasztikusan ábrázolja regényében, olyannyira, hogy egyértelműen pozitív hősként látjuk és könyveljük el a mesélő főszereplőt, az írót, akit még meg is sajnálunk, hiszen néha-néha saját magányosságunkat, saját feszültségeinket, saját fóbiáinkat láthatjuk viszont soraiban, a lapokon. Általánosan szemlélve is szembetűnő a regény azon hibája, hogy a történetek egysíkúak, gyakorlatilag semmi „truváj” sincs bennük, bármelyik falu bármelyik lakójával megesnek ilyenek, amik fel vannak sorolva a regényben. Apró-cseprő, sokszor csak a falu lakóinak fontos ügyekről van szó. Ám… van fontosabb bármelyik „buckalakónak”, mintsem a saját ügye? Ugye, hogy nincs! A regényen végigfutó szerelmi szál is csak a mesélő szemszögéből van interpretálva, a regény szereplőinek jellemrajzai sivárak, egysíkúak, az egész regényben csakis a szándékos, mondhatni eltúlzottan negatív jellemrajz, a szereplők negatív bemutatása a jellemző. (Kimondhatjuk, egy „negatív-regénnyel” van dolgunk.) Sőt, a szó igazi értelmében véve a szereplők jellemrajzai tulajdonképpen hiányoznak, általában viselkedésük egy-egy a mesélő által elítélni való eseménye adja csak a lehetőséget arra, hogy kikövetkeztessük, milyen ember is lehet a leírt szereplő valójában. Érdekes, hogy az író szándéka csupán a szerinte negatív események, szereplők felvonultatása. Néhol átabotában olvasható csak egy-egy mondat pozitív szereplőkről, akik jelleme szinte a makulátlan tisztesség példáiként vonulnak fel, még kontrasztosabbá téve a regény szereplőinek viselkedését. Óhatatlanul arra a következtetésre jut az olvasó, hogy van ilyen falu még egy az országban mint Koporc, ahol a jók tökéletesen szentek, makulátlan jellemek, a rosszak életében pedig egyetlen pozitív elem sem mutatható be? Ha ezt a hibát észrevesszük, akkor onnantól egészen másképp látjuk nem koporciként is a sztorit. A koporci élet politikával fertőzött, a lakók egymás ellenségei, aki közéletet él, vagy beleszól(hat) a közügyekbe, és nem az író „táborába” tartozik, az szerinte félresikerült jellemű, gonosz, és rossz szándékú ember. Épp ezért a könyv stílusával, a külcsínnel semmi baj nincs, ám tartalma, mondanivalója nem koporci szemmel is igazán fura.       

Másfelől, a könyv bevándorolt, vagy született koporciként nem szemlélhető anélkül, hogy ne a történet valóságalapját vizsgálnánk meg. Koporci szemmel nézve azonnal felfedezzük azt, hogy a regény NEKÜNK és MIATTUNK íródott, írója (a regényben a Zólyom nevű mesélő) nem általánosan értelmezhető irodalmi szándékkal (már ha a mai magyar irodalomnak van bármiféle „szándéka” is az írással, a könyvek megszületésével), nem irodalmi babérok megszerzése, vagy az elismerés vágya miatt írta meg hosszú, 330 oldalas regényét, hanem egyfajta magyarázkodásként! Magyarázkodásként a koporciak előtt, sőt, ha végigtekintünk a regényen, akkor arra is rájövünk, hogy épp saját táborának tagjai előtti megelőző, vagy utólagos magyarázkodásként született meg a nagy mű! Bár a regény azzal indul, hogy „a történet szereplői kitalált személyek”, ha koporciként a regény szereplőinek neveit elhagyjuk és behelyettesítjük az általunk ismert valós nagyoroszi személynevekkel, és azok életével, tulajdonságaival, akkor azt látjuk, hogy minden szereplő igencsak valóságos! Hogy a regényben leírt, „elpletykált” és sok esetben elferdített (!) cselekedeteik is a valóságnak megfelelőek-e, arra autentikusan csak maga az érintett személy tud válaszolni. Csak olyan koporci (nagyoroszi) személyek szerepelhetnek Zólyom meséje szerint a sztoriban, akik az  író (Varga Tibor) szándékainak megfelelően viselkednek, viselkedtek, legalább is az író szerint. Egyetlen személy van csak az író „saját táborából” bővebben említve, illetve pozitív személyiségnek leírva, a polgármester, Polgár Zsolt (G. J.), aki már szinte a tökéletes ember mintapéldányaként jelenik meg, s „szentül meg” az ádáz koporci események közepette is. A regény szerint csak Zólyom és Polgár az egyetlenek, akik megőrzik emberi arcukat, tisztességüket, becsületüket, az összes többi szereplőre valamilyen sötét árnyék vetül, valamivel összesározódnak, ha már eleve nem voltak sárosak! A regény címe (Ámok) valóságosan mutatja és fejezi ki az író szándékát és meséjét: bizony-bizony, következetes abban, hogy ámokfutásszerűen teregesse ki az általa „szennyesnek” hitt koporci (nagyoroszi) események hátterét. Nem kíméli az író a koporci lakókat, személyeket, amikor „odavág” a középkorú tanítótól kezdve az idős, kenyerük javát már elfogyasztó nyugdíjasokig, az egykori polgármestertől kezdve a körzeti orvoson keresztül az egyszerű takarítónőig… mindenkiről tud valamilyen alantas történetet, ami alkalmas arra, hogy az olvasók, azaz a koporciak előtt (hiszen elsősorban csak Koporcnak szánta a regényt, mert könyvterjesztői hálózatba nem kapható a kötet) alaposan megalázza, lejárassa az adott személyt. Példának okáért a faluszolgák leírásakor a hat képviselőből csak négyre fókuszál a regényben, ugyanis közülük ketten szerinte az „ősgonoszok”, ők ketten minden koporci rossznak a kitervelői és mozgatói, a harmadik szerinte semelyik oldalon sem álló érdekember, akit csak a hálapénz érdekel, a negyediket egyszerűen csak „leárulózza”, aki eléggé el nem ítélhető módon átáll az ellenséghez, hiába volt benne a jók „brancsában”, hiába volt Polgár helyettese. A maradék két, Polgárhoz és Zólyomhoz lojális képviselőről mindösszesen csak annyit ír a 330 oldalon, hogy az egyik gerinces sportember, talpig tisztességes és becsületes, a másik pedig igaz magyar kisgazda mentalitásával már-már hasonmása a szent életet élő polgármesternek.

Koporciként olvasva a regényt, mindenki tudja, vagy tudni fogja, hogy miről van szó. Igaz, hála Istennek azt is tudni fogja, hogy mennyi igaz a történetből, s mennyi az írói szabadság rovására írható félremagyarázás, illetve a szándékos ferdítés, rosszindulat.

A történetnek még nincs vége, bár szép kerekre sikeredett a regényben: Koporcon a demokrácia ellenére a „keresztapa” és a bűn uralkodik eztán is, már előre prejudikálja a 2014-es őszi választások eredményét is, ezzel a falu totális elzüllését vizionálva. (A történetnek azért sincs vége, mert pl. a kézirat kötetté válása óta érvénytelenné tette az idő és a Kúria Zólyom azon kijelentését, hogy nyertek a kormányhivatal ellen, törvénytelenné lett nyilvánítva a szellem háza és a könyvek házának bezárása is, és nagyon úgy néz ki, hogy az általa csak "keresztapának" emlegetett ember is jó eséllyel megvédi álláspontját a becsületsértési perben, mert a kötettel ellentétben kiderült, hogy nem hangzottak el azok a bizonyos szavak, amiket Zólyom a könyv 172. oldalán írt le.) Érdekes, hogy az egész regényfolyam alatt egyszer sem képes Zólyom (Varga Tibor) belegondolni az ellenoldal (direkte nem írok ellenséget, ahogy ő ezt nem egyszer megtette), Nagyoroszi polgárainak érdekeibe, gondolatmenetébe, emberi vágyaikat egyetlen egyszer sem tolerálja. Koporciként olvasva ez a könyv egy szerelmi bánatában és elutasítottságában minden és mindenki ellen ámokfutásba kezdő értelmiségi közszolga önmagát tisztára mosni szándékozó „meséjének” értékelhető csupán. Ámokfutásba kezd, még akkor is, ha önsorsrontó cselekedeteivel saját magának, karrierjének, egzisztenciájának, saját életének árt a legtöbbet! Végtelenül szomorú, hogy bár a regényben végig az örök érvényű és pozitív emberi cselekedetek (szeretet, megértés, megbocsátás, tisztesség) hiányára hívja fel a koporciak figyelmét, ő maga egyetlen egyszer sem használ ezek közül egyetlen fogalmat sem, senki sem akar megérteni, senkinek sem akar megbocsátani! Varga Tibor jegyző könyve mintapéldája lehet annak a nagyoroszi olvasók előtt, „hogy lehet a saját fészkünkbe szarni” úgy, hogy önmagunkat szeretnénk megőrizni a fekália ránkfröcskölésétől. Ez természetesen nem lehetséges akkor sem, ha százezreket szánunk egy könyvbéli magyarázat kiadására, hiszen így is, úgy is „mindenki szaros lészen”, ahogy a tisztességes, egyenes gerincű magyarok mondanák. S ez érvényes mindkét félre, érvényes az elmúlt négy évben kettészakadt-kettészakított település minden egyes polgárára!!!

A könyv számomra egyetlen erénye, hogy alkalmat ad az önvizsgálatra. Valóban így tettem amit tettem, ahogy Zólyom (Varga) látta? Valóban így mondtam, amit mondtam, ahogy Zólyom(Varga) hallotta? Valóban így éreztem, amikor indulatosnak tűntem, ahogy Zólyom(Varga) megélte? S ha a válaszok megadása után a tükörben a Nagy László által emlegetett emberi arcunkat látjuk még, akkor nincs probléma. Én még mindig önmagamat látom abban a bizonyos tükörben! Végtelen szomorúságot érez majd a koporci (nagyoroszi) olvasó, ha rádöbben, hogy a falu közszolgája ennyire pesszimista, hogy ennyire megbékélésre képtelen, hogy ekkora benne a düh és az indulat minden másképpen érző, másképpen gondolkodó nagyoroszi polgár ellen.

Tibor, én velem kapcsolatos szándékos ferdítéseid, cinizmusod, lekicsinylő soraid, magánéletem és munkám pejoratív említése ellenére megbocsátom neked ezt a könyvet! Üdvözöl írói tehetségedben töretlenül hívő egykori barátod: Sávoly.